Véleményem szerint a gyermek érkezése valóban kiteljesítheti a szerelmi kapcsolatot, mert ezután válik a pár családdá, azonban a babavárás folyamata során rengeteg olyan kérdés, kétség merülhet fel mindkét személyben, amelynek hatására feszültség jelentkezhet. Például elbizonytalanodnak, hogy valóban a másik mellett szeretnék leélni az életüket, meg tudják-e őrizni a babavállalást követően a szabadságukat, fenn tudják-e tartani a már megszokott, jól működő életüket, féltik továbbá a munkájukat, a családi/ baráti kapcsolataikat, tartanak az ismeretlentől.
Előfordulhat, hogy mindezekhez az aggályokhoz hozzáadódnak a természetes, az édesanyát érintő hormonális változások, az édesapát pedig akár tudatosan vagy tudat alatt nyomaszthatja már a családért való felelősségvállalás.
Ezen fenti nehézségek kibillenthetik a párkapcsolatot az egyensúlyból, amit azonban nem kell tragikusan felfogni – inkább érdemes természetesen kezelni, hiszen a legtöbben átmegyünk ezen a folyamaton, legfeljebb kevesen veszik észre és ismerik fel a valódi okot, ami megbújik a feszültségek hátterében.
Mit lehet tenni?
Legelső lépésként javaslom, hogy a párok üljenek le, és őszintén beszéljék meg egymással, milyen érzések, gondolatok keringenek bennük a babavállalással kapcsolatban, az egész helyzettel kapcsolatban, így lehetőségük van arra, hogy felismerjék a problémáikat, majd együttesen képesek legyenek megoldani azokat. Fontos, hogy a gyermek születését követően is legyen a pár életében egy- egy megszentelt pillanat, amikor a nagy családi zűrzavarban is egymásra tudnak hangolódni. Ezekben a pillanatokban történő érzelmi megosztások olyanok, mint egy-egy kirakós játék darabok, amik által összeáll a szeretetteljes családi lét. Megéri befektetni az energiát, még több áramlik majd ezután. A babavárás során az érzelmek szélsőséges mértékben változhatnak részben a fent említett okok miatt is: pl. a változástól való szorongás, hormonális változások, a felelősségvállalástól való túlzott félelem, a nem pihentető alvás miatti fáradtság stb., részben azért, mert a baba érkezésével a pár kapcsolata mindenképpen bizonyos mértékig változni fog. A várandósság során (és nem csak ebben az állapotban) a párkapcsolat fő buktatója az, amikor a párok nem őszintén, tisztán és nyíltan kommunikálnak egymással, hanem elvárásokat támasztanak a másik irányába, elkendőznek, nem fejezik ki az igényeiket.
Nekem az a meglátásom, hogy a baba akkor valóban erősíti két fél kapcsolatát, ha az szilárd, őszinte kapcsolatra épül, viszont ellenkező esetben gyengítheti azt. Amikor ez utóbbi fennáll, akkor érdemes mind tudatosan és együtt „dolgozni” a kapcsolatért, tenni a családért, hiszen a pár már a baba érkezését követően nem csak saját magáért felel, hanem már a Családért. Amennyiben úgy érzik, hogy a kapcsolatot működtető ún. játszmákból a felek nem tudnak saját maguk kilépni, úgy egy közvetítő szakember, párkapcsolati coach vagy mediátor, illetve egyéb szakember felkeresése valódi segítséget nyújthat.
A baba születése után a férfiak abban látják a problémát, hogy párjuk elhanyagolja őket, nem kapnak elég figyelmet, értéktelennek és kirekesztettnek érzik magukat. Ezzel szemben a kismamák arról panaszkodnak legtöbbet, hogy társuk nem érett meg az apaszerepre, nem érzi át és nem kezelik megfelelően azokat az érzelmi és testi változásokat, melyeken ilyenkor a nők keresztülmennek. Hol lehet az igazság? A baba születését követően (főképpen első gyermek érkezése esetében) számtalan kétség merül föl a szülőkben, hogy vajon mennyire jól látják-e el a gyermeket, mit kellett volna vagy kellene másképp csinálni, ráadásul megnő a felelősségtudat, fokozódik a fáradtság, ezzel együtt nő a feszültség is. Az első javaslatom: türelem. A baba érkezését követő időszak nem könnyű, azonban néhány hónap elteltével, amikorra bizonyos napirend feláll, már egyre természetesebbé válik minden.
Kommunikáció, de hogyan?
A második pedig az, amit a fentiekben több ízben említettem, most pedig részletesen kifejtem, az a kommunikáció módja. Fontos, hogy a másik is megértse, mit is szeretnénk kifejezni, hogy mit érzünk, esetleg bennünk milyen hatást kelt a másik fél cselekedete vagy éppen annak hiánya. Ezeket a kinyilatkoztatásokat ún. én- közléseknek hívjuk.
Például: „Amikor ezt csinálod, vagy ezt látom/ hallom…, akkor így…. érzem magam”. „Szükségem lenne ….-ra” „Azt szeretném, vagy azt kérem Tőled, hogy…”
Véleményem szerint ez egy valóban hatékony technika, amely egy kis gyakorlással azonban azonnal elsajátítható. Fontosnak tartom, hogy ebben az olykor boldog, olykor sírós, korántsem nyugalmas, meglepetésekkel és váratlan történésekkel teli időszakban ne a másikat hibáztassuk azért, ha esetlegesen valami nem úgy működik, ahogyan mi elképzeltük, ha valamilyen problémánk adódik, hiszen nem biztos, hogy a másik a hibás, csupán bennem keltette ezt vagy azt az érzést.
Ezekért az érzésekért pedig mi felelünk, így a mi felelősségünk tenni magunkért, változtatni azokon a dolgokon, amelyek rossz érzést keltenek bennünk.
Érdemes odafigyelni arra, hogy ne reagáljunk a külvilág (pl. partnerünk) cselekedeteire, vagyis ne reakcióban legyünk, hanem a belső erőforrásainkhoz hozzáférve, akcióba lépve folyamatosan tegyünk magunkért, alakítsuk az életünk történéseit. Tegyük fel hogy valamilyen gondolatunk, ötletünk, kívánságunk adódik, akkor ne arra várjunk, hogy a másik kitalálja azt, és cselekedjen, hanem mi fejezzük ki az igényünket, hogy mit szeretnénk, illetve osszuk meg a gondolatainkat. Így sokkal több energiánk marad a folyamatos teremtésre, azt érezhetjük, hogy jó dolgok történnek velünk – szinte maguktól – folyamatos ún. flow élményekben lesz részünk, mert képessé válunk arra, hogy aktívan részt vegyünk a saját életünk kialakításában, és – egy kis szerencsével – olyanná alakítsuk, amilyenre mindig is vágytunk.
